Menni a nagyvilágba. Látni, érezni: az ismeretlent. Úgy érzem magam mintha szárnyaim nőttek volna, de nem tudom használni őket, mert valaki leszorítja. Lehet az a valaki én vagyok?
Az utóbbi két és fél hónapban nagyon sokat voltam otthon. Egy hét magyar húsvét, tíz nap román húsvét és május 1, tíz nap két esküvő alkalmából. Mikor május 1 után jöttem vissza csak az vigasztalt, hogy kevesebb mint egy hetet kell kibírjak Bukarestben és máris megyek vissza. Már rég nem gondolkodtam azon, hogy most rögtön haza szeretnék költözni, de ezen az úton (ami tízszer olyan hosszúnak tűnt, mint amennyi volt valójában) csak erre tudtam gondolni. Egész addig míg beértünk Bukarestbe. Akkor egy eddig még ismeretlen érzés fogott el: itt is otthon vagyok. Örvendtem, h látom a soksávos utakat, a káoszt, a betonrengeteget, a parkokat, a tévé épületét, mindent. Először éreztem azt, hogy otthonról jöttem haza.
Sok várakozás és stressz után végre felültünk a repülőre. Bukarest - Budapest, Budapest - Damaszkusz. Hajnali négykor, megláttam a damaszkuszi fényeket, a repülő ablakán keresztül. Az ég tiszta, a fehér és sárga fények mellett, sok zöld pontocskát látni. Kép a wikipédiáról . Két órába telt míg sikerült a 40 televíziósnak - idegenvezetőnk, a szír belügyminisztérium alkalmazottja, Amjad segítségével - kikecmeregni a sok-sok felszereléssel a szír bürokrácia karmaiból és végre felültünk a buszra, ami utólag kiderült Szíriában "második otthonunk lett". Damaszkusz pont olyan szürke, mocskos, forgalmas városnak tűnt hajnalban, mint Bukarest. A többezer mecset zöld fénye jelezte csak, hogy teljesen más világban vagyok. Szállodai szobám ablaka keletre nézett, mire összeszedtem magam, a nagy szürkeség mögött narancssárgás-vörös csík jelent meg az égen. Kel fel a nap. Délben indultunk is tovább Tartusba. A következő öt napban itt volt a "főhadiszállásunk". A 220km-es utat sik
Megjegyzések